Mindenki, aki megszólaltatott már valamilyen hangszert, dúdolt magában hazafelé ballagva a kihalt utcákon, vagy egyszerűen csak elkezdett ritmusokat csapkodni a combján, tudja, hogy zenélni: öröm, kihívás, izgalom, játék. Játék a magunk örömére, a fantázia határtalan birodalmában.

Később ebbe a birodalomba már vendégeket invitálsz, sőt látogatókat fogadsz. Ott állsz egy hangszerrel és érzed: a játék már nem a magad örömére van, hanem mindenkiére. Aztán még később megérzed, hogy a közös örömöt te irányítod és te vonod bele az örömbe a vendégeidet, kik beléptek birodalmadba. Aztán azt is megérzed, hogy ha egyszer te irányítasz, akkor kezedben van öröm, bánat, magány, gyengédség, erő, kacérság, vágyakozás, kielégülés.

Ha pedig aztán azt is megérzed, hogy honnan kell a bánatot elvenni, és örömöt hozzáadni, a gyengédséget megkétszerezni és az erőt megfelezni, az egyik pillanatban oroszlán tudsz lenni a másikban tücsök, már majdnem előadóművész vagy. De valahol meg kell tanulnod, hogyan vezethetsz be a birodalmakba másokat és hogyan lehet erre a legjobb eszközöd: a hangszered. Én a Liszt Ferenc Zeneakadémiát választottam.